Egy hónapja jöttem haza, és azóta tervezem, hogy  írok még legalább egy bejegyzést az utazásomról, arról ami kimaradt, meg talán valami összegzésfélét. Ma elolvastam, amit eddig írtam, és jó volt újraolvasni. A kommenteket is :). Kicsit magamnak is írom ezt a blogot, hogy emlékezzek majd ezekre a dolgokra.

Judit már kérdezte, hogy a  miért írtam néha "J"-t a mondatok végén. Hát azt nem tudnám megmondani, de elég sok helyen van... bár a francia billenytyűzet okozott némi nehézséget, amikor nem a saját gépemet használtam.

Amióta hazajöttem nagyon sokan megkérdezték milyen volt. Mit lehet ilyenkor mondani? Jó volt:) De tényleg jó volt. Teljesen más kép élt bennem a franciákról előtte. A főiskolán nem volt éppen mindig pozitív tapasztalatom velük kapcsolatban. Persze 3-4 anyanyelvű tanár plussz mások negatív tapasztai nem igazi mintavétel, de hát nem nagyon volt más.  Most viszont lehet, hogy jó helyre kerültem-kisváros, ráadásul Tihany testvérvárosa, több ember magyarul tanul  és érdeklődik Mo iránt-de szinte csak pozitív élményben volt részem a francia emberekkel kapcsolatban. Csak egy ember kérdezte meg hogy van-e nálunk supermarket és robotgép. Kicsit meglepett a kérdés, de ő készítette azt az isteni tenger gyümölcsei ebédet (szeptemberi bejegyzés), ezért szemet hunytam e felett:).

Jó volt új emereket megismerni, új helyekre kirándulni, utazgatni, családok életébe bepillantani, franciául tanulni, moziba, színházba járni, gyalog közlekedni, pihenni, (pontasabban kicsit más csinálni, mint a tanítás), új ételeket megkostólni, megtanulni elkészíteni azokat, (nagyon finomak voltak: a friss bagette, a karamellás puding, a sajtok, borok), francia óvodákba, iskolákba járni.

Ami hiányzott: Tibi, család, barátok, kutyák, bulik, tánc, időnként az autó, magasabb hőmérséklet a házakban és kicsit a tanítás.

A utolsó egy hónapról még nem is írtam semmit. Pedig az volt a legmozgalmasabb, az telt el a leggyorsabban, és akkor éreztem magam a legjobban. Biztos azért is éreztem így, mert már a francia beszéd is sokkal könnyebben ment, különösebb erőfeszítés nélkül megértettem, amit beszéltek, és nem csak azt, amit nekem mondtak. Szóval a nyelvtudásom sokat fejlődött, de persze még van mit tanulnom. Visszagondolva az első hónapra, rájöttem, hogy akkor nyelvi sokkban volt részem: az értés még ment úgy ahogy, de amikor beszélnem kellett...csak a legegyszerűbb igeidőket tudtam használni, megdöbbentő volt, de aztán lassan már a bonyolultabb szerkezeteket is elkezdtem használni. És decemberben már fura volt Manuvel angolul beszélni. Szóval megérte:)

Szóval november 8-9-ei hétvégén szombaton moziban voltunk, megnéztük a Cliente című filmet, amiben egy fiatal pasi pénzért középkorú nőket szórakoztatott. Kicsit fura volt, mert felesége is volt, aztán amikor kiderült a csajszi kiakadt, de végül ő küldte vissza, mert azzal milyen jól keresett. Vasárnap Nantes-ba kirándultunk: voltunk a szépművészeti múzeumba, természetesen itt is volt kortárs terem (a három hónap alatt nagyon sok kortárs kiállítást láttam, de még mindig nem értem, miért van némelyik kiállítva), aztán elmentünk a Jules Verne múzeumban, ami idegenvezetéssel nagyon tetszett . Magyarul ugye Verne Gyula-gyerekkoromban azt hittem, hogy magyar, végülis ha valakit Gyulának hívnak mi lehetne más, de nem csak magyarra fordították le a nevét, hanem számos más nyelvre. Emiatt  sokan azt feltételezték, hogy igazából nem is létezik, ezért egy amerikai újságíró csak azért csinált vele riportot, hogy megbizonyosodjon a létezéséről.

A következő hetet  még egy ovi-általános iskolában töltöttem, tartottam két bemutatót a gyerekeknek, megtanítottam őket magyarul ötig számolni, meg köszönni. Igazából 3 napos hét volt, mert szerda az szünet, kedden meg nemzeti ünnep volt: Armistice 1918-az első világháború vége. Voltam egy megemlékezésen, rajtam és Marie Luce-ön kívül főleg 50+ férfiak voltak csak, a polgármester (régebben külügyminiszter volt) is mondott franciákat buzdító  "válság van, de azért Franciaország még mindig erős" beszédet. Én is beszéltem vele pár szót, hogy mit csinálok itt a városban, aztán gondoltam, ezzel ki is pipáltam a polgármesterrel való találkozást, de nem. Marie Luce már többször mondta, hogy kérjek időpontot audenciára hozzá, hogy megköszönjem az itt tartózkodásomat. Kicsit furák nekem ezek a protokoláris dolgokot, de hát nem volt mit tennem, kértem egy időpontot és meglátogattam. És végülis nem volt kellemetlen:  kb 20 percet beszélgettünk (persze főleg ő beszélt)  történelemről,   néhány európai ország és Fro kapcsolatáról és a tanításról.  Különben többször megemlítették, hogy ő nemesi származású- nem gondoltam volna, hogy ez még ma is téma, de tévedtem : pl vannak még olyan nemesi családok, akik csak egymás közt házasodnak.

A nemzeti ünnephez kapcsolódik, hogy Eugene-nel elmentünk megnézni egy színdarabot: Colette et La Grande Guerre. Egyszemélyes színdarab volt (Colette beszélt a háborúról), és ez eléggé megnehezítette számomra a nemtúl könnyű szöveg megértését. Volt benne egy két párbeszéd, de annak a színésznek csak a hangját lehetett hallani, de látni nem. Időnként levetítettek sokkoló képeket a háborúról és a sebesültekről, akkor csönd volt, picit behunytam a szemem, alig tudtam megállni, hogy ne aludjak el. Eugene nem is tudta:)

Pénteken gulyáslevest főztem 11 főre,két családot hívtunk meg: az angol-fr Lacey családot, és Armelle családját (ő volt a programszervezőm). Egy kis pálinkakostolóval kezdtük (mézes barack), kicsit erősnek, találták, aztán jött a leves. Többször is szedtek, úgy tűnt izlik nekik :) De tényleg finom volt.

November végén csináltunk még egy gulyásleves estet, amikor a szeptemberi fogadószüleimet, Christine-t és Jean-Pierre-t, egy idősebb házaspárt Michel-t és Josette-t és Jacqueline-t  vendégeltük meg. Igazán kitettem magamért, mert még előételt is készítettem: sajtos rudat és pogácsát sütöttem. Különben egyátalán nem volt egyszerű: sütőpor és élesztő is kellett bele, és az élesztőt nagyon nehezen tudtam beszerezni, mert nem úgy hívják, ahogy a szótárban benne van, de végül szerencsére sikerült. Sodrófája nincsen Marie Lucenek, így egy üveggel nyújtottam a tésztát. De megérte, mert mindenki dicsérte. Vacsi után franciául tabuztunk, nagyon vicces, ahogy az emberek magyaráznak J-P főleg mutogatott, lehet hogy neki az activity jobban tetszett volna :)

Még két hét volt, amikor "dolgoztam", az egyik hetet egy Centre Social-ban,művelődési ház szerű intézményben töltöttem. Megfigyeltem az intézmény működését, beszélgettem az ott dolgozokkal ki mit csinál, elkísértem egy-egy animátort: az egyikük baba-mama/bébiszitter foglalkozás tartott, a másikkal meg bejártunk több kis várost, mindegyikben összegyült néhány gyerek, és azt tervezgették, hogy milyen szabadidős programokat csináljanak majd együtt, hogyan gyűjtsenek hozzá pénzt.

A másik hetet Ancenis-ben (St Florent-tól 15 kmre van) egy gimnáziumban töltöttem, és hétközben át is költöztem az egyik ott tanító tanár családjához.

A Gy (zsí) családhoz

Philippe-az ő óráit látogattam, nagyon jó órákat tartott, francia irodalom  és színi órákat,  45 éves, de én ezt alig akartam elhinni, mert  szerintem max 35-nek néz ki. Kikérdezett, hogy az állatok mit mondanak magyarul, már több nyelvű gyüjteménye van belőle:) Anne-a felesége, ő is francia tanár, egy általános iskolában tanít, ajánlott nekem kortárs írókat, és adott néhány könyvet, egyet  ki is olvastam náluk, egy Le Clézio könyvet (2008-ban irodalmi Nobel díjat kapott). Van 3 gyerekük: Yuna, egy 8 éves kislány, nagyon aranyos, mesét is olvastunk együtt, és időnként kérdezte értem-e, és ha nem értettem akkor elmagyarázta; Romain 12 éves, és Morgan 14 éves, ő adta kölcsön a szobáját. Nagyon jól éreztem magam náluk, pedig mielőtt átköltöztem volna, már nem volt kedvem mégegyszer pakolni, új helyre menni, de végülis is kár lett volna kihagyni.

November végén megérkezett Tibi, voltunk az óceánnál-nagyon szép volt-, Angersban és Nantesban nézelődni, tartottunk egy magyar órát egy nyugdíjas csoportnak, 5 nap alatt 3 családnál voltunk ebédelni. A búcsúfogadásomon tartottam  egy powerpointos Budapest bemutatót pálinkakostolóval egybekötve, persze megint kellett egy kis beszédet mondanom. Egy újságíró csinált velem egy interjút, és pár nap múlva benne voltam az újságban. Azt hittem, megint egy csoport kép lesz, mint szeptemberben, de nem, majdnem akkora kép volt, mint Sarkozyről csak az enyém fekete-fehér és szerencsére nem a címlapon.

Végül pakolás:  két nagy bőröndben, két hátizsákban, és egy laptoptáskában jól elfértünk, de én nem tudom egyedül hogyan jöttem volna haza, pedig tényleg nem nagyon vásároltam:) Egy hétvégét még Párizsban töltöttünk, Manu lakásfelújítása még mindig nem készült el. Sétálgattunk, el akartunk menni az Orsay múzeumba, de egy millióan álltak sorba, ezért úgy döntöttünk, hogy inkább majd legközelebb. Aztán december 8-án hazajöttünk.

                                                    FIN